Pedig úgy elindultam volna… S mi tart vissza? Tényleg… mi is tart vissza? Kishitűség? Önbizalom hiány? Mind egy tőről fakad… Okolhatnék másokat, vagy a körülményeket. A jelenben egyiknek sincs létjogosultsága. Bűvös kábulat eredménye mindez. Nézem a gyerekeket… Micsoda energiákat mozgatnak öntudatlan profizmussal. Nincsenek kérdések, s így nincs elakadás. Nem érvényesül az elme, csak a tettek bizonyosságából nyert határozottság. Nem számolnak a következményekkel… Hiába mondanám nekik a téves tanítást, hogy jobb félni, mint megijedni, hisz abban a pillanatban egyiket sem ismerik…
S én csak gyűjtöm az információkat… Halmozom egymásra, keresve a megfejtést. Sikeres, önmegvalósításban élen járó példákat hozó embereket nézek, s közben a rossz érzésem csak egyre fokozódik. Tudom, hogy a lényeget, azaz sikerük titkát úgysem adhatják át, hisz azt csak önmagamból bányászhatom elő. Ők is így tettek. Keresem hát az eszközöket, melyek saját kincsem kifejtésében hatékony segítségemre lehetnének. Újabb tévutak… Aztán elmerülök a semmit tevésben. „Nem érdekel az egész…”, hajtogatom magamnak és könnyed, semmitmondó áltevékenységekkel foglalom le elmémet. A rossz érzés viszont attól még, hogy nem foglalkozok vele ott marad…
Pedig érzem az erőt, mi bennem él és működtet. Inkább mindent elsöprő, hullámzó víz, mint gyorsan lobbanó tűz, de éppoly hatalmas. Összpontosított figyelmemmel mederbe terelhetem, s a megfelelő irányt megadva engedhetem, hadd sodorjon át minden akadályon…
Úgy szeretném, ha igaz lenne az a belső megérzésem, miszerint ambíciók nélkül is lehet előre haladni. Nem az egóm felsőbbrendűsége által diktált elvárások mentén, hanem a szeretet adta lehetőségek megélése révén. Olyant szeretnék adni, ami Istennek tetsző, tiszta és teljes mértékben belőlem jövő. Merítési lehetőségeim határtalanok. Nyersanyag van bőven, de alaposan meg kell tisztítanom, hogy valódi fényében ragyogva tudjam átadni másoknak. Fontos az igényesség ebben az igénytelen 21.századi közegben, hol a finom lélek teljes elnyomásban tengődik. Persze maradhatok passzív, vagy választhatom azt, hogy beállok a sorba és leszek én is egy silány másolat. Ez esetben viszont bele kell törődjek abba, hogy a tőlem származó, általam adott „termékek” minősége sem kapja meg az eredeti jelzést.
Másként döntök… Faragok, csiszolok és munkálkodok magamon, hogy ráleljek a kincsre, mi bennem rejlik. S akkor sem állok meg, ha meglelem, hanem tovább tisztítgatom. S ha már úgy ragyog, hogy csillogása átragyogva testemen szemem fényévé válik, akkor majd tudom: eljött az én időm…
Győr, 2019.01.25.