Apám pálinkáját kortyolgatom… Üvegére a kupakot rá se teszem. Erős. Sőt kissé durva, a nyelvem közepét marja. Mégis jól esik… Ellentmondások vesznek körül. Mindenki nyugovóra tért, s én nem alszok. A legsötétebb nap éjjele, negyed kettő, s a hold lágyan szikrázó fényében mégis mintha nappal lenne. Ámulatba ejt az otthonom. Mennyire gyönyörű itt minden. Szemem bármerre nézhet, lelkem meleget érez. Beszívom az illatát és ismét kortyolok… Bölcsek szava cseng fel bennem: épp most születik a fény… Igaz. Kizárólag a legnagyobb sötétségből kelhet útjára a világosság. Emberi léptékkel felfogható isteni törvény.
Rágyújtok… Meglepő mértékletesség ural, végtelen lassan kortyolok. Érzem apám illatát, szemének huncut üzenetét, sejtelmes, szerető mosolyát. Tőlem vette át a cefrézés fonalát. Újabb ellentmondás… Tán ilyen világ jő végre, mikor fiúról apára száll majd a tudás. Minden esetre jólesik észre vennem, hogy valahol bennem van a kos induláshoz szükséges lendülete. Érdemes figyelnem rá, bizonyára más helyzetekben is megjelenik, s magamba vetett hitemet erősítheti.
Közben bontok egy sört… Finom nyitottságomban élvezem saját magam társaságát. A csönd megállítja az időt. Micsoda bőség, mennyi lehetőség. S persze mennyi-mennyi eltékozolt pillanat. Hasztalan, örömtelen, szürke másodpercek… Hiába fogadkoznék, ismerem őket. Most ugyan megláttam, de holnap újra lesznek.
Ízlelgetem magam… A lassú percek most gyorsan telnek… Mennyire viszonylagos minden, már egy órája itt ülök. Szabad akaratom jobban tölt, mint az alvás. S ím egy újabb ellentmondás… Töltök még egy pohárral. Lehúzom.