„Tudok! Mert tudom, hogy végtelenből végtelenbe tartok…”
Születésünk csodája, emlékeink közt kutatva szinte fellelhetetlen. Nem túlzás azt állítani, hogy szinte senki sem emlékszik rá, hogy is jött e világra. Sőt, még az azt követő néhány év képei is nagy arányban elvesznek. De ki is az, aki emlékszik? Pontosabban, tapasztalatainkból gyűjtött tudásunkat, lényünk mely részében tároljuk, ha ezen fontos események „átlagos” módszerrel, gondolati síkról indítva visszaidézhetetlenek? Fiamon látom, hogy az egó épp 3 éves korunk közelében indul rohamos fejlődésnek. Legtöbbünk épp innentől képes, – még ha homályosan is – saját emlékfoszlányai felelevenítésére. Felmerülhet hát a logikus következtetés, hogy az egónk emlékszik. Mindez azonban koránt sem biztos…
Az átláthatatlan illúzió homályában úgy próbálunk előre haladni, hogy már rég elfelejtettük első lépéseinket. Arról nem is beszélve, hogy azt sem tudjuk hogyan keveredtünk ide. Kellemetlen feladatunk megoldása érdekében, gondolati szinten biztos pontokat keresve felépítjük önmagunkat. Azon építőkockákból, melyek személyiségfejlődésünk során, egónk stabilizálásának érdekében viszonylag élesen megjelennek. Végkövetkeztetésként néhány „Hát, én ilyen vagyok…” – ot mondunk, és kóválygunk tovább. Persze valahol mélyen érezhetjük, hogy nagyon eltévedtünk. Ugyanis fogalmunk sincs honnan jövünk és hova tartunk… Mindezzel még nem is lenne semmiféle probléma, hisz érezhetően jó helyen vagyunk. Némi szenvedés mellett, vágyaink egy része élvezetekkel elégítődhet ki, s ez esetben már nem is tűnhet oly fontosnak az irány, mely ismeretlenné vált célunkhoz közelebb vihet. Kellemetlenné csupán az teszi helyzetünket, hogy közvetlen környezetünkben tapasztaljuk, hogy az élet véges. Korunk előre haladtával egyre közeledik a játék másik végpontja. A születés misztikumával egyenértékű, csak jóval félelmetesebbnek tűnő halál. A félelemre viszont ezesetben barátunkként tekinthetünk. Hisz elképzelhető, hogy szükségből keresni kezdjük, hogy mivégre is kerültünk ide?
Innen nézve és ebben élve kizárólag végletekkel találkozunk. Nincs másra esély, hisz a múlandóság világában minden véges. Érezzük, hogy testünk öregszik. Minden, ami énünknek fontos, egyszer elmúlik. Racionalitásunkat megfelelően használva tehát nincs más választásunk, mint elkezdjük keresni azt, ami végtelen. A megszokott módszerek mind csődöt mondanak. A kialakult sémák nem vezethetnek eredményre. Kénytelenek vagyunk radikálisan máshogy közelíteni mindenhez, mi körülvesz, s ami még ennél is fontosabb, mindenhez ami bennünk van. Elkezdjük vágyni a végtelent… Szerencsénkre voltak és vannak nálunk jóval tudatosabb emberek, kik jó esetben segíthetnek. Módszereket adhatnak, példával szolgálhatnak, taníthatnak és átalakulásunkat serkenthetik.
Tartok, ahol tartok. Tudom, amit tudok. Egy nagy mester viszont nap mint nap azt sulykolja belém, hogy: „Tudok! Mert tudom, hogy végtelenből végtelenbe tartok…”
Lébény, 2020.10.19