Ha tudnád, honnan jöttem… Már ovis koromban is a szerelmet kerestem. Jó ideig nem érdekelt a lányok szerelme. Legalább is abban a formában, ahogy azt ők elképzelték. Vágytam én rá, csak máshogy. Nem akartam minden délelőtt vőlegénynek öltözni. És hamar meguntam nézni, ahogy óráknak tűnő percekig fésülködnek, öltözködnek, készülődnek. Azt hiszem a rituálé se nagyon tetszett. Inkább elszöktem a fiúkkal focizni, vagy Starsky és Hutch-osat játszani a sövénybe… Én valódi élményekre vágytam, nem szerepekre. Megnézni, felfedezni, megismerni, érinteni, érezni akartam őket. Persze általában épp azt, aki nem engedte. Volt egy lány, talán az első… Nagymamája srégen szembe lakott velünk. Az udvarról a kerítés mellett kidugta a kezét, hogy megcsókolhassam. S a sokadik kézcsók után megengedte, hogy pisilés közben meglessem. Soha nem felejtem…
Valahogy így telt el az első tíz évem. Gondtalanul és gondolatok nélkül. Teljesen szabadon éltem meg az ösztönök gyermeki tisztaságú megnyilvánulásait. Egész egyszerűen nem határoztak meg. Mindig volt lány, akire vágytam. Bele voltam szerelmes… és emellett általában volt lány, aki meg engem akart… és én engedtem. Ő belém volt szerelmes… Suli bulikon, osztálytársak szülinapi házibulijain lassúztunk, ropit ettünk két végéről, szájra puszikat adtunk, ölelkeztünk és simogattuk egymást. Szabadon, mert nem kötődtünk. Volt, hogy fölvetettem, ne mindig ugyanazzal csináljuk. Cserélgessük…. A lányok egy része húzódozott. Volt, aki izgult. És volt, aki mosolygott, mert tetszett neki… de mindannyian belementek. Figyeltem mennyi-mennyi szín és mind más. Azt hiszem ez idő tájt sodorhatott el, mi azóta is magával ragad. A változatos, a kiismerhetetlen, a megunhatatlan, a káprázatos, a bódító, az örökké izgalmas… A nő.
Győr, 2022.07.19