Valahol ott kezdődött talán, mikor először kaptam hazugságon apám.
Érzéssé halványult mára már, képtelen történet csupán. De most is magamban érzem zavarát. Ahogy esetlenül mellébeszél, félre magyaráz…
Csalódásaim egyik legmélyebbike, elementáris ősi megrázkódtatás.
Megrengett bennem a megingathatatlan, átvert a megcsalhatatlan, félre állt az eltántoríthatatlan, feladta a legkitartóbb, elgyengült a legerősebb, széttörtt a szikla szilárd…
Volt, nincs múló emlék csupán.
Atya ég! Kiben bízzak ezután? Semmi sem igaz talán? Innentől minden bizonytalan, mi kívül körém kerül. Az emberi élet ilyen elvetemült?
Hazug világ! A harc értelmetlen, a képlet könnyedén bizonyítható. Az érvelés megáll.
Az idő múlik… Képzeld, a minap meg kellett éljem, ahogy rajta kap a fiam… Hazudtam. Magamban éreztem apám zavarát, és fiam szemében láttam az ismerős homályt.
Erősebb napjaimon én mégis hiszek. Hogy kiben? Hát jobb híján magamban, s persze a fiamban. Sőt tudod mit? Benned is apám!
S terápiás jelleggel, amint készek leszünk rá, el fogom mesélni magamnak, s persze a faimnak, sőt neked is apám a rendíthetetlen ólomkatonát…
Lébény, 2022.04.04