Elmélyülten figyelt, majd hirtelen mozdulattal elkapott egy idegesítően körülötte zümmögő legyet. Ennyi lenne? Nem hiszem. Vén rókák vagyunk mi már… Ismerjük ezt. Te is, én is.
Ezt a szelet hozta felém az éj, sötéten léptem át a járda peremén. Valamit elszalasztottam volna?
A mulandóság kérlelhetetlen bizonyossága megrémiszthet ugyan, de néha épp ez az egyetlen, amibe kapaszkodhatsz. Minden elmúlik egyszer… – mondják a legnehezebb helyzetekben. S valóban.. nem sok van, mi örök. Mégis azt keressük, hisz mi mást is tehetnénk.
S itt van ez, a legédesebb látomás. A legmámorítóbb állapot, mely férfiként elért. A szerelem… A legvonzóbb célok egyike, hát mi más is lehetne, mint hogy örökké tegyem. Mennyit küzdöttem érte, hogy fenn tartsam. Hogy akarjon, vágyjon, nézzen rám és kelljek neki ugyanúgy. Mindig…
Persze rá kellett ébrednem, hogy a szerelem csupán egy kedves vendég. Mely beköszön, marad míg jól érzi magát, majd észrevétlenül tovább áll. De arra is rájöttem, hogy meghívhatom… S ha érzi, hogy valóban szívesen látnám, ismét eljön. S akkor újra vele lehetek. Vagy inkább benne, hisz oly elragadó. Azt hiszem, nélküle mit sem érne az élet. Ez mondjuk meggyőződésem… – ezzel befejezte.
Majd maga elé meredve, egy cigaretta csikket morzsolgatva ujjai közt, lassan ismét elkezdte:
S itt van a másik kedvenc. Barátság… Soha senki nem járt velem így egy cipőben, mint te. Együtt léptünk, vagy ha kellett bevártál. Ment magától. Tudtuk és bírtuk egymást. S most végig nézzük, ahogy lehordja magáról egységünk áttetsző fátyolát, a szívósság hiánya. Mit megint elfedni kíván ébredő parazita részünk. Önmagamnak hittem a félve félő rettegőt, mely gúzsba köt, ha érdeke úgy kívánná. Soha ne legyek az, ki szabadon választ… Ez a legfőbb törekvése.
Ahelyett, hogy együtt nevetnénk, most ülünk itt. És a csend, mely oly békés és derűs volt soká, most széttépi minden porcikám. Zavar támad, kitörni kész. Elég! Fejezd be, vagy megteszem én, ha kell. Úgy szeretlek testvér… Szörnyű kínlódás a beszéd és minden szava maró savvá vált, s bánt. Szakítsuk szét. Hagyjuk el egymást, hogy közelebb juthassak hozzád. Rémálom… ugyan már, csak balga tétovázás.
Imént a boltban a pultnál állva koppanást hallottam magam mögött. Mintha kavics gurult volna a kövön. Hátra nézve ráeszméltem, hogy a tőled kapott kő esett a földre. Elszakadt a karkötőm… Az eladónők nagy riadalommal kérdezték mi történt, míg én leguggolva felszedtem a szétesett darabokat. A karkötőm – mondtam -, elszakadt. S ez még nagyobb ijedtséget keltett. Míg nem mosolyogva megmutattam, hogy csupán egy egyszerű kendermadzag adta meg magát a kezemen éppen. Erre fűztem föl ugyanis életem két jelentős szimbólumát. A barátságot, vagyis Téged és a közösséget, vagyis az Egységet. Ekkor megnyugodtak. S én merengő arccal zsebre tettem mindent, hogy haza térve újra fölfűzhessem őket. Ismét egy sima kötöző zsinegre. Hisz nem az a lényeg mi tartja, hanem az, hogy mit hordoz magán. Ha elszakad, majd újra összeszedem. S ismét felfűzöm valamire. Azt hiszem ennyi csupán a dolgom. De le magamról soha nem veszem. Fürdéskor és alvásnál sem. Soha. Hisz fontos, hogy mindig velem legyen. Bizonyos vagyok benne…
Te, vagy én mindegy mit hiszünk, mindketten Ő vagyunk, a nagy és átlátható magasztos lélek. Ki hordozója bármit, s bárhogy téved maga hasznát nem lesvén kitart. Benne van a bizonyosság, hisz tudja honnan ered, s ki is valójában. S elvisel mindent, mert játék csupán és keserves küzdelem néha az élet. Legalábbis a múlandó résznek. De neki tényleg… s vele együtt érzek.
Győr, 2023.07.27