Minduntalan üldöz,
rég nem hagy nyugton.
Egy későn kelt fénysugár.
Mi elvétve téved csupán,
bús legelőkkel telt
lankás dombok mélyibe.
Ám itt, hol keserves a lét,
a néma pusztaság ködén ringat,
s elandalít.
Veled megy.
Át a világosság nélküli semmibe.
Mi félve hívja már,
az oda vágyó lelkeket.
Nem hiszem,
hogy ebben kéne lenned,
mégis ezt teszed…
S nappalból éjszakába térve,
Átalszod, mi éberségre termett,
s létezésed lényege lehetne.
Sajnálom, szólsz…
Még hogy te?
Akkor nem lennél így,
ne magyarázz!
Élvezed inkább a semmitmondóság
súlytalan elmúló sivár perceit.
Úgy sem vet rád keresztet senki,
s nem hullnak könnyei
meg nem szült utódaidnak sem.
Voltál, de emlékként nem leszel.
Megszűnsz, s ez így helyes.
Örülj, hisz bevégeztetett.
Remek…
Lébény, 2024.09.10