I. frázis
Ezer felé kötődünk a felszínen, s jó sokfelé valamivel mélyebben. Aztán a szerencsésebbeknél akad néhány kapcsolódás, ami valóban mélyen köttetik. Ott forr egybe. Na, épp ez utóbbiak esetében lettem figyelmes egy jelenségre, ami meghökkentett. Emberfogyasztókká váltunk!
A fogyasztói társadalom olyan mértékben alakította át a szemléletünket az élet minden területén, hogy az mára már beférkőzött az emberi kapcsolataink legmélyére is. Vagyis annyira megszoktuk már, hogy ha valami elromlik azt egyszerűen kivágjuk és veszünk helyette valami mást, hogy ezt már az embertársainkkal kapcsolatban is éljük. Legyen az munkatárs, barát, családtag, vagy akár párkapcsolat. Egyre megy… Ezzel nem is mondok számodra, s magam számára sem újat. Már rég tudatosult bennünk.
De egy valamit csak most vettem észre. Hogy egy-egy ilyen esetet követően, mára már a legtöbben nem is hullajtanak könnyeket… S ez számomra döbbenetesen abszurd. Mikor egy valóban mély kapcsolódás megszakítása sem hatja meg úgy igazán az embert.
Az utóbbi hetekben több ilyen beszélgetésem volt, s mindegyiken egy számomra abnormálisnak tűnő könnyedséget tapasztaltam.
„Jó ez így, nincs semmi baj…” „Oka van ennek is…” „Hidd el nem is gondolok rá, nem foglalkoztat…” Spirituális megközelítésből csalóka nekem ez a látszólagos kötetlenség. Nem lehet, hogy ez inkább egy öntudatlan menekülési séma? Csak hogy ne kelljen valóban belemennem magamba, s a szakítás valódi okaiba? Hogy ne kelljen a felelősségemet felvállalni, s elvégezni magamban azt a hálátlanul bűzös és fáradságos munkát, hogy szembesítem magam a hibáimmal és gyengeségeimmel? Nekem minden esetre gyanús…
II. frázis
Azzal, hogy férjhez mentél és gyereket vállaltál, túl sok ismeretlenessé vált az egyenlet. A mindent átlátni, megoldani és bebiztosítani akaró, előre tervező, célokat eléd helyező részed, egyre cudarabbul kezdte érezni magát.
„Valahogy márpedig ki kell találni, hogy működhet ez jól?” Agyalni kezdessz rajta. Töröd a fejed. Töröd, s csak töröd szűntelen… De nem oldódik meg semmi. Hisz nem ez a feladat. Lehet épp az a kulcs, hogy ez ily módon nem kiokoskodható?
Megoldhatatlan. De szerintem elfogadható…
Ja, hogy számodra ez elfogadhatatlan? Tán azt gondoltad, mindent te irányítasz kislány? Neeem, koránt sem így van. Miért nem tudod rábízni magad először is arra, kit melléd rendelt a sors? Majd arra, ki mindezt így intézte… a teremtésre. A teremtőre. Hol a hited?
III. frázis
Végül csak ketten maradtunk. Én és ő. Kívülről nézve magányos helyzetnek tűnhet… Magam is így élem néha. Viszont! Velem van ő. Az igazam.
Nála jobb társra ember nem lelhet. Az effajta igazság, nem érhető el gyarló emberi érdekek mentén. Ez áldozattal jár, s veszteségek kísérik. Sok-sok veszteség… Mégis mindennél többet ér. Nagyban különbözik amazoktól… Az összes többi igazságtól, mely ahány ember annyi féle. S miket jobb híján csak úgy hívok, az árulók igaza…
Hajtod a magadét. Hajtod, s csak hajtod. Érzed, hogy igazat beszélsz. Aztán van egy pont, – mit mindig egyértelműen észlelsz – mikor hamisság kúszik bele. Apró kis hazugság, nem több. Egy porszem. Lehet csak egy ferdítés, túlzás vagy szépítés. Viszont ez a kis apróság az, mi megfertőzi az igazságod, mi eleddig oly tisztán állt meg benned, s mindenkiben. Innentől kezdve már védelemre szorul. Egyre homályosabban érzed, hogy merre visz tovább az út. Bizonytalanná válsz. Hova lépjek legközelebb?
Persze lépsz, hisz lépni kell. De kire hallgass? S ekkor jő megmentőd, a kis ördög. „Ne aggódj… majd én súgok – mondja. Képviselem az érdekeidet. Hisz az a fontos, hogy jól jöjjél ki a helyzetből, nemde? Csak egyetlen dolgot kérek cserébe. Áruld el az igazad, s ezáltal önmagad. S végül, de nem utolsó sorban, mind az összes társadat.”
Valahogy így zajlik ez le mindannyiunkkal, ha hagyjuk magunkat, önnön magunk által megkísérteni. Az árulók igaza viszont, sajnos jár egyfajta bűntudattal is. S innentől kezdve a manipulatív színjáték egyre csak bonyolódik. Újabb részletekkel színesedik, s már a fejed sem tudod hol áll. Csak sértesz és sértődsz. S kompenzálsz. Büntetsz és bűnhődsz is. Önmagad által. De ki kérte? Én nem. Az biztos. Hagyd abba, ne büntesd magad öntudatlan. Vállald már be, hogy elbasztad. S ezzel elindulhatsz kifelé a kátyúból.
Aztán ha már mindenkitől elnézést kértél, próbáld meg újra. Képviseld önmagad, s az igazad. Csak ne csodálkozz majd rajta, ha csak ketten maradtok a végén. Tudod… te és ő. Az igazad. S tudd, hogy ennek nincs semmi különösebb misztikus oka. Sőt! Emberi…
Hisz a többiek most épp a magukét hajtják. S pont úgy bonyolódnak bele egyre csak jobban a saját labirintusukba, mint nemrégiben te tetted. Légy hát türelemmel és megértéssel irányukba. S tudd, hogy te is egy vagy. Közülük. Egy a sok közül…
Lébény, 2024.10.23