Aztán van az a lelki jelenség, amit nevezhetnénk akár a hős csapdájának is. Ugyanis ezek a világmegmentő késztetésekkel köztünk járkáló, nagylelkű, kiáradó és folyton csak jóra törekvő alakok, rendszerint ugyanazokat a létükbe kódolt ördögi köröket futják. S indítják útjára újra meg újra.
Adva van ugyanis ez a mindenen átívelő lelkesedés, hogy valami nemes ügyet szolgálva jobbá tegyék a közvetlen környezetük, falujuk, városuk, hazájuk sőt az egész világ életét. Annyira erőteljesen van jelen bennük ez a belső érzet, hogy szó szerint „nem tudják nem tenni”.
Az ügy előre menetele érdekében persze áldozatokra van szükség, hisz ez egy evidenciális alaptétele a fejlődésnek. Tehát ők szíves örömest, önként és dalolva hozzák meg áldozataikat. Még jól is esik nekik, hisz csak erősíti önértékelésüket, ha megélik hogy ők milyen fasza gyerekek. Mennyit tesznek másokért, önmagukat feláldozván. Az önző érdekeik helyett valami sokkal emelkedettebb, magasabb rendű célt szolgálva. Ez egyébként vitathatatlanul igaz is, megállja a helyét.
Persze én is érintett vagyok a témában, mert így vagy úgy, más-más súllyal, de mindannyiunkban ott él ez az arché. S valóban, kívülről nézve is elismerésre méltó alázatosságról tanúskodik feladni a kisstílűséget, s igazán nagyvonalú tettek mentén működni. Megtapasztalható katarzisok igazolják vissza, hogy ilyenkor levegőhöz jut a lélek, megtisztul bennünk és körülöttünk a tér. Viszont!
Ott bukik meg a mutatvány, hogy van egy részünk, aki jó tett helyébe jót vár. Vagyis a rengeteg nagylelkű hozzáállásunkból eredő áldozathozatalunkat nem adjuk ingyen. Észre sem vesszük, s elvárunk cserébe egynehány dolgot. Első sorban egyfajta elismerést, hogy értékeljék az erőfeszítéseinket, a lemondásainkat, hogy annyi mindent tettünk érettük, s az ő lelki üdvükért…
S amikor sajnálatos módon azzal találkozunk, hogy a környezetünkben lévő emberek ezt nem is annyira értékelik, hanem csak inkább a hasznát élvezik… na az eléggé gyomorba vág. Vagy inkább szíven üt. Méltatlan… valóban, hisz univerzális tekintetben tényleg adott egy ember, aki másokért sokat tesz. S tényleg szolgál valami emelkedettséget. Haladni igyekszik afelé, hogy emberhez méltóbb életet éljen, s a környezete szintén részesüljék belőle. Ennek ellenére, ahelyett hogy ezt valóban észrevenné, elismerné és támogatná a többi, rendszerint mi történik? Az, hogy ők épp csak addig állnak mellette, míg saját áldozathozataluk számukra még elfogadható maximumát át nem lépik. S az ő mértékük bizony jóval lejjebb van. Van, hogy a béka segge alatt… „Nincs miből adni” mondja ilyenkor a nagyokos, ahelyett hogy bevallaná, emberi nagyság tekintetében kissé lemaradt. Pedig ez is fejleszthető lenne.
Nem egyszerű a téma, hisz nem kisebb erények körül táncolunk, mint az alázat, a hit és a hűség. S a feltétel nélküliség… mi emberi léptékben szinte elérhetetlennek tűnik. Hisz érdek vezérelte részünk teljes levetkőzése esetén szerintem kijelenthető lenne, hogy megvilágosodtunk. Ezért van bennem hatalmas együttérzés a köztünk járó hős lovagok irányába. Támogatom őket, hiszek bennük és biztosítom őket hűségem felől még akkor is, ha néha gyarlóságukról is megbizonyosodok. De nem várom el tőlük, hogy feladva önmagukat Krisztusként mutassák számomra az utat. Nekem épp elég az, ha emberi mód tesznek valami Istenit…
Lébény, 2024.11.22