És itt van a másik pszichés útvesztő is, mely a folyamatos csalódásokon át a teljes kitaszítottság magányába vezet. Valahol ott fut vakvágányra az egyén, hogy nem érzi, s tán nem is érezte soha igazán, hogy ő valahová tartozik.
Telik múlik az élet, sorsszerűségéből fakadóan bekerül egyes közösségekbe, óvodába, iskolába, munkahelyekre, utcába, háztömbbe, faluba, városba, országba. Éli az életét. De igazándiból az van, hogy különösebben nem érzi, hogy ő a többiek közé tartozó lenne. Kötődési problémákkal küzd, mondják az okosok…
S valóban… a Krisztusi példa tanulságai mentén kétfelé választ minket az élet. De biztosan te is emlékszel, hogy azért nem is olyan szép az az üdvtörténet. S a tétlen tettes áldozatának lenni a legfájdalmasabb talán. Ki épp nyíltan nyakamat töri kevésbé bánt, mint te, ki csöndben nézed végig kivégzésemet.
Persze tudom, hogy rátermett szülők híján csak megnőttél, de fel soha. Nem is várok tőled semmit. De tényleg nem emlékszel? Arra a sok mindenre… hogy életem legnagyobb napját is veled osztottam meg. Együtt voltunk. Közel engedtelek magamhoz, s bekerültél oda, honnan ki soha nem kerülhetsz. Be abba a körbe, – úgy tíz, húsz ember lehet – kik igazán sokat jelentenek.
Együtt örültünk, mikor méltóbb helyre léphettem elő saját életemben. S én is mennyire örültem veled minden boldogító percnek, mi életed teljesebbé tette. Szebbre színezte. Számíthattunk is egymásra… Ne már, te ezt is elfelejtetted? Pedig nem volt kérdés, hogy én veled, s te velem. Bármi is történjen. Hogy felejthetted el, hogy mennyit sírtam neked? S te mily meleg szívvel vígasztaltad bennem, a remegő kis gyermeket. Nem értem, nem értelek.
Valóban mondtad, hogy egy ideje nem fog úgy az agyad. Mindent elfelejtesz… Biztos elittad? Jó vicc. Lehet. De én azt hittem, csak az apró-cseprő dolgokat. Miket tán jobb is, hogy elfelejesz. Hisz mi lenne velünk, ha mindig mindet magunkkal kéne vinnünk. De hogy a lényeget? Anyád, apád, testvéred, otthonod, barátod, szerelmed, hazád… azt, hogy feledheted? Lehetetlen.
Miért nem töltöd meg érzelmeid erejével a múltat? Mitől félsz? Tudom, tudom… csak megnőttél, de fel nem. Nem bízhattál bennük sem, kik mellett felcseperedtél. Nem értettek, nem támogattak, sokat bántottak. Nem hiszel az emberben. Se magadban, se bennem. S most el kéne mennem? Ne is lássuk egymást?
Hát nem! Ezt nem engedhetem. Nem adhatom föl míg élek, értsd meg. Merj végre! Nézz szembe démonaiddal, hogy változtatni tudj sorsodon. S most figyelj…
Szellemként szállok beléd, hogy végre tényleg megélhesselek. Nem zavarlak meg saját magammal, így észre sem veszed. Végre megértettelek. Illetve nem én, csak a személytelen részem. Érzem. Megélem mi minden vezérel, hajt és emészt fel. Nem avatkozhatok beléd, hiába is kérnéd. Légy csak saját magad felelőssége. S érezd az erőt benne, hogy végre önmagad ura lehetsz. Nem érdekel mi volt tegnap. Legyen már egy cél előtted. Kezdj bele! Tedd fel végre tevékeny természeted a helyére.
Lébény, 2024.12.11