Nehéz élni manapság, mert mindent eltemet az önzőség szülte kicsinyes kizsákmányolás. De tényleg csak ennyi volna?
Pedig valahol még őrzik a tudást, mi szerint „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Vagyis a lehetőség ott lenne, hogy önátélésünk és önmegismerésünk révén értelmet nyerjen az egyéni élet.
Törődni kéne magaddal, hisz a te születésednek is értelme van. Ám a nagy latolgató mindig csak a szerint dönt benned, hogy mi az mit érdemes. Érdekel. Érdekes…
Ezek a láncszemek kötnek gúzsba. S nem engedik, hogy végre boldogulj. Pedig a valóság te magad lehetsz. Ha végre nem csak azt nézed, mi éri meg neked. Van ennél sokkal fontosabb. Magasztosabb.
Be sem kell csapni téged. Becsapod te önmagad! De nem fogod túlélni. Ha hiszed, ha nem. Hiába gyűjtögetsz. S persze így vagyok ezzel én is…
Vagy csak nézz kettőnkre. Talán túl közel engedtelek magamhoz, s így már nem is vagyok számodra izgalmas. Pedig korábban még mennyire misztikus volt, ahogy rád kapcsolódtam. Hatottam rád, s te is rám. Egyaránt.
Aztán eltűnt ebből is, mint mindenből a varázs. Vagy ez is egész egyszerűen csak érdektelenné vált? Meglehet. Az idő meg csak végzi a dolgát. Így negyven felé már nem is olyan vagány, két végén égetni a gyertyát.
Érzed te is, hogy nem csak duma? Tényleg vége lesz. Figyeld meg, mert lényeg… mivel táplálod magad? S nem csupán fizikailag. De persze úgy is…
Felelős vagy tested épségérét. Az egészségedért. Ám elismerem, nem könnyű feladat életben tartani a mulandót. Azt gyanítom lehetetlen. S amúgy is, nézz körül. Fejre állt itt minden.
Nincsen már tél se. Nem csoda… Hogy miért? Adja magát a válasz. Hisz nincs igény önmagunkra, befelé fordulásra.
A tévével az internettel, a számítógéppel és az okos kütyükkel eltűntek az életünkből a lassú sötét, téli éjszakák. Hol az ágyban meleg paplan alá bújva, befelé nézhetnénk hosszú hónapokon át. Magunknak sok-sok időt adva.
Nincs csönd sem, hisz mindig találsz magadnak valamit, mi leköti figyelmed. Szórakoztat. S így szórakozod el az időt is, mi saját életed gyümölcsének éréséhez szükségeltetik.
Így beéretlenül vár a földre pottyanás. A földbe. A föld alá… oda kerülünk mind, hogy nyugodhassunk végre.
S itt fönt… minduntalan csak fogyasztunk. Válogatás nélkül szinte mindent. S a legszörnyűbb az, hogy egy ideje valahogy minden ugyanolyan ízű. Vagy inkább ugyanolyan íztelen. Nem ízlik semmi úgy igazán. Nem izgat már.
„Több is veszett Mohácsnál”, tartja a régi mondás. S valóban… Mohács óta magyarként megtanultuk, hogy tudunk életben maradni. Csak hát túl sokat kell hozzá védekezni, így kevés erő marad tenni. S kifőzni magunknak azt, mit jó étvággyal tudnánk magunkhoz venni. Így jobbára méla undorral kell nyelni íztelen falatokat.
Persze nekik is sok bajuk van velünk. Se kiköpni, se lenyelni nem tudnak. Így megy ez, de a kocka fordulhat, ahogy az velünk is megtörtént oly sokszor.
A bölcs arra int, türelemmel kovácsoljuk hát saját sorsunkat. S higgyünk abban, amiben mindig is hittünk. Ami megtartott minket. Mire Petőfi is oly vehemensen esküdöztetett minket. A magyarok Istenében…
Lébény, 2025.01.14.