Térdre
- Hogy csinálod?
- Hiszek! Az emberben, az életben, a szépségben, a lélekben, a jóban. S persze a nőben…
- S magadban?
- Ismét egyre jobban… a szerepeimben viszont annál kevésbé. Figyelek és teszek, gúnyákat leveszek. Egyszer hátha elfelejtek majd mindent, mit eleddig elhittem. Azt a sok-sok fölöslegesen felvett külsőséget, mivel önként azonosultam. Így végre tér nyílik bennem, felület rajtam. És emlékezhetek majd rá, hogy ki is lennék én valójában. Hátha egyszer még visszaérek oda, ahonnan indultam. Indultunk. Hisz „te is az vagy…”
A bölcs csak játszik… S hogy mindennek a fele se igaz? Mit érdekel engem? Hisz olyan élénk, finom, vidám, élvezetes és érdekes… Szép az élet! - Elmúlik?
- Persze. De nem kell belehalj. Ebbe a nőbe se. Egyikbe se… Mikor észreveszem, hogy én volnék a fölösleg. No, akkor odébb állok.
- Nem is tudom már, miért váltam önmagam legnagyobb ellenségévé. Meddig megy még ez?
- Mindhalálig… Megérintett az elmúlás rettenetes hűvössége, s te irtózatos félelmedben bebábozódtál. Félsz még mindig, ha rád kiabálnak. Pedig nem vagy már kisgyerek. Észre sem vetted, hogy közben már te lettél az erősebb. Állj ki magadért. Védd magad!
- Nem megy…
- Bűntudat és bosszú kéz a kézben siet segítségedre. De te nem fogsz lábra állni…
- Mit tegyek?
- Térdre! Csússz elé a tükörnek! Zokogj! Dögölj meg! S egyszerre kinyílik a világ. Akkor rejtett erők nyilvánulnak majd meg benned. Csak ennyi. Csússz térden! Tessék…
Lébény, 2025.04.09