Amiben sokáig vagy, abban mélyebbre merülhetsz. Nem csak jó, de rossz értelemben véve is igaz lehet. Hisz csak éber figyelemmel működik minden az életben, s még így is törékeny. Amennyiben vakmerő tudatlansággal, túlságosan hevesen veted magad bele valamibe, s nem figyelsz a jelekre, úgy jó eséllyel hibázni fogsz. Majd eltűnsz a süllyesztőbe. Így megy ez… Persze ennek az éremnek is ott van a másik oldala. Mi rendíthetetlensége révén azt keresi, mi az mi örök és végtelen. Meséljek? Legyen… Hát, tarts velem.
„Meg kell tanulnunk felejteni, hogy emlékezni tudjunk az egyedüli lényegesre.” – mondja a hermetikus bölcselet, s valóban. Azok a képzetek mikkel saját magunkban felépített valóságunk, egónk révén azonosul, távol tartanak minket a lényegtől. Érti, aki érti. Tudja, aki akarja.
S persze emellett is szükségszerű emlékeznünk és emlékeztetnünk magunkat és embertársainkat is arra, hogy mi történt korábban. „Mit rejt a múlt?” – mondják -, s valóban… jól érzi az, ki elfeledett kincseket keres az elmúlt korok eseményiben. De rendet kéne tenni végre itt is és a sok hazugságot leleplezni, mert ezekre épülve emberhez méltatlanná lett a modern kori élet. S mielőtt még vitatkozni kezdenél, első sorban szellemi és lelki értelembe véve… Tanuljunk meg felejteni, hogy emlékezni tudjunk a lényegesre. Rajta hát…
Kezdhetnénk talán először kis léptékben, nemzetünket nézve. Mai napig óvatosan ügyelnek rá, csak nehogy valaki rálásson bárminemű valódi összefüggésre. Pedig tényleg itt volt Mohács. Persze még „csak” ötszáz éve. Nemzetünket nézve ez nem is lenne olyan messze? Szerintem azért, de… Sőt, bőven meg kellett volna tanulnunk már, hogy mindig ugyan abba a hibába esve veszítünk. Hogy egymásnak ugraszthatók, megoszthatók, elbizonytalaníthatók lettünk. Sőt néha még uszítani se kellett az árulót, önként és dalolva saját önzőségből tette. De miért? Honnan eredhet ez?
Rossz irányt vettünk… Valahova tartozni akarásunk egy ideje már nem első sorban befelé, hanem sokkal inkább kifelé irányul. Külső erőkben bízunk, vagy tőlük remélünk nem létező előnyöket. S ezért inkább nem szólunk, tűrünk. S sajátjainkat öljük, ha kell. Például, ha nem értenek ezzel az alávaló viselkedéssel egyet, s ellenkezni mernek.
De mégis, mivel kéne egyet értsek? – kérdem.
Hát, hogy mi magyarok kevesek vagyunk. Értéktelenek, gyengék, hazugok. Örök vesztesek. És sehonnaiak is talán… Nincs is ősi múltunk, nevetséges kamu az egész. Nincsenek valódi gyökereink se, csak úgy volnánk a semmibe… innen-onnan összeszedett morzsákból állt össze a kultúránk is. Amit esetleg értékesnek tarthatnánk, azt is kaján vigyorral legyintve leszólja bárki, aki valóban ért hozzá. Örüljünk, hogy eltart minket a fejlett világ…
Tényleg? – kérdem, mély lélegzetet véve. Hogy nem szégyelled magad testvérem? Mit tanultál te az eddigi életed során? Csupa gyalázkodást? Tisztelsz te bármit? Testvért, gyermeket, nőt, asszonyt, anyát? S hazát…? Tudod… a hazát.
Hallottál már énekelni gyermeket? Mondjuk egy „Tavaszi szél”-t, vagy bármely másik csodát? Néztél -e már idős székely szempárt. Kértél -e elnézést tőle mindazok nevében, kik azt mondták rá magyarként, hogy román? Borultál -e össze így, a magyarság szellemében édes testvéreddel? Engedted -e be otthonodba, kit nemzetedből kiszorítani igyekeztek kegyetlen érdekek mentén idegen hatalmak? Építettél hidat, tiszta szavakból határok fölé, ahogy azt kérték Nyergesék? Nem? Akkor mégis miről beszélsz? Az okoskodás az nem tudás. Történelem? Tudomány? Ugyan menny má… Nemhogy ötszáz, de még száz év erejéig se sikerült a visszatekintés. Nem kifelé… befelé… Belekezdhetnél…
Lébény, 2025.11.20