Látatlanul bár, de ismerek egy lányt. Kedves kék szemében bölcsesség ragyog.
Szőke haja rövidre vágva. Földig érne, ha hagynák… csak senki se látja. Ki ez az ártatlan lélek? Sophia lánya.
Az örök lét ragyogja át szelíd természetét. Hisz és bízik. De félnek tőle, kik vétenek. Mert tiszta, erős, őrzi mi lényeges. Egy az Isten!
Durva világ. Akaratos, önző mulandóság. Mindenütt csak szorongató, zsarnok érdekek. Elvennék tőle azt is, mit nem lehet.
Keserves néha a szám. Jobb lenne pihenni tán. Aludni.
Békésen ébredő szemeimmel ismét keresném a csodát. A valódit.
Mindig te vagy ott, hol régi részeim otthonukra lelnek.
Ne tedd kétségek közé a reményt, mi porba heverve bár, de folyton mutatja az irányt.
Futó kaland vagy, s futok míg élek. Bár magam előtt látlak, de el csak néhány érintésre érlek.
S már szöksz is meg újra, s loholok eszelős hévvel. Az enyém kell légy végre!
Megszületsz, én meghalok. Terveidben él a hold, mi nem látszik, ha nap ragyog.
Győr, 2025.11.25