Mind egyre megy. De miért bukunk el újra és újra ugyanúgy? Nem létezik, hogy semmit sem tanulsz. Automatizmusok visznek magukkal, s magadon át nem te áramolsz. Lehetne másképp is talán, ha levennéd magad a polcról és benne lennél végre saját történetedben. Döntened muszáj, mert ha nem teszed is megteszed. Nincs mese, csak észre sem veszed.
Vesztegelsz? Te választod folyton azt, hogy vesztese legyél a percnek, mi érdekes helyett csak unalmas monotóniát gerjeszt. Feje tetején áll a világ, de előbb utóbb kitöri a nyakát. Érzed. Néha föl-föl kapod a fejed, ha téged ér el épp a méltatlankodás, mert saját bőröd is vásárra viszed. Akkor is, mikor el nem végzed azt, mivel rendet teremt maga körül a szorgalmas talány.
Valahol bennünk van azért még a romlatlan gyümölcs, de csak a penésztelen lélekzetvételen át érzed illatát. Jó sok mély levegő és csöndben eltöltött pillanat vezet el hozzá talán. Nem teheted meg már tovább, hogy sorsod mindig más dolgában talál. S a sok kusza gondolat mögül, valaki már írja föl neked a receptet. S már hívja is be a soron következőt, hogy ránézzen nyügét hol szedte magára.
Saját lelked koporsója vagy csupán, míg a mulandóra bízod kétes létezésedet. S az vezet mi észben tartható, kézzel fogható, kész érvekkel könnyen indokolható. Az „ebből az következik” világ, mi légvételemmel megingatható…
Balgaságod okoskodással leplezed. Nem tudsz, csak tudni vélsz. Viták hevében égeted el értékes tartalékaid. Reszketeg kézzel pazarlod el tehetségedet, miből hőn áhított melegséget nyerhetnél, ha tűzre tennéd végre. A vágyból törekvés lehetne tán, ha akaratod megkapná a belőled jövő irányt. Jelen életünk lelki nézőpontból nézve maga a halál. Temetve születik meg megannyi szenvedő. Tudod jól te is…
Csakis befelé és fölfelé… ez a megfelelő irány. Figyeld miben vagy, s lehetőleg ne csak sodródj. Legyen benned erős a szándék.
Hisz van ám út lefelé is… Gonosz lelkek, átoksoron tengődő lidércek. Hozzátok beszélek, mert rajtatok kívül más nem érthet. Nem kellettél nekik, tán ezért csináltad az egészet. Megtetted, amit a jó érzés nem enged. Elkövetője lettél sok gyalázatos cselekménynek, mi visszafordíthatatlanul hozta közénk a szenvedéseket.
S persze kifelé… amerre tán legtöbbet vagy. De mikor vagy önmagad? Hisz tudnod kéne, hogy kint csak a feladatok várnak, hogy tovább játszhass életed színpadán. Nem mondom, jut néha jó szerep. El lehet veszni mások mosolyában, egy finom ízben, vagy épp téli éjszakában a meleg vízben. Hála érte, ha kellemes ingerek érik külső érzékeimet.
De belül a lényegem tudom. S fölfelé török, mert lent a mélyben sűrű minden és halott. Szenvedni ki szeret? Nem látom a föltett kezeket. Mégis ezt teszed, ha nem a finomság vezet. S nem azzal töltöd a perceket, hogy életed legyen szellemes. A megfoghatatlan lényeg utáni vágy vihet el oda, hol könnyű a létezés. Tán még nehéz körülmények között is érezheted, szerencsés az ember. S így te is, mert az lehetsz.
Lébény, 2026.02.26