Elfeledett álmok őrzői vagyunk… Behunyom a szemem, s eltűnik minden mesterséges, rideg tárgy a világból. Beton, fém és műanyag… minden mi élettelen egyszer csak volt-nincs…
Mosollyal az arcomon veszem észre, s elindulok haza a feleségemhez. Győr-Lébény, 25 km gyaloglás… Érdekes, örülök neki. Az emberek körülöttem a teljes idegi összeomlás szélén. Én mégis nyugodtan lépkedek köztük. Észre sem vesznek… Sétálok el mellettük, míg ők félelemmel telve, őrjöngve keresik az értelmét a felfoghatatlannak. Nem lepődök meg, régóta látom ezt rajtuk. Mindent meg akarnak érteni… De minek?
Megyek tovább, egyszer csak meglátok egy kisfiút. Úgy 5-6 éves lehet. Egyedül van, s a földön ülve játszik egy bogárral. Megállok mellette, s nézem. Rögtön észre vesz. Rám néz mosolyogva és mutatja a tenyerén félénken mozgó apró kis piros bogarat. Én is mosolygok, s leguggolok mellé, hogy közelebbről megnézhessem. A bogárka épp a mutatóujja hegyére ért. A kisfiú az ég felé tartja, a bogár pedig láthatóan készül a felszállásra. Szárnyait mozgatva melegít be a soron következő utazásra. S felrepül. Mi pedig nézünk utána… Egészen addig, míg szemünk bírja, követjük őt pillantásunkkal…
Aztán egymásra nézünk. Öröm van a kisfiú szemében, még ha fátyolos meghatottsággal is vegyül. Olyan, mintha tükörbe néznék, fut át rajtam az érzés. Ez szép volt! – mondom neki szelíden. Bólint… Tőlünk úgy 2-3 méterre egy 40 év körüli férfi üvöltözik. Azonnal telefonálnia kell! A mellette elszaladó fiatal nő rémülten kérdezi tőle: Mi ez az egész? S közben hisztérikusan mutogat mindenfelé… A kisfiú észre sem veszi. Csak néz rám rezzenéstelen tiszta tekintettel. Közelebb lép hozzám, s az orrát hozzáérintve orromhoz nagyot kacag. Együtt nevetünk. Haza vigyelek? – kérdezem tőle lassan felállva. Nem válaszol, csak megfogja a kezem. Elindulunk…
Győr, 2017.08.09