Ó, ha tudnád mi minden bújt el részegségem mögé, mi fájdalmas és oly nehezen emészthető. A világ igazságtalansága. A szerelem múlása. A meg nem értettség komor magánya, s a végletekig megtiport lelkesedés.
Még az is lehet, hogy belé kövültem a pillanatba. S az oldódást vágyom csupán. Sóvárgó ajkam választja a felszabadító felejtést, mely ép ésszel meg nem élhető.
Ördögi sugallatra jő az éberség helyetti tompaság, mi egyre mélyebbre visz a láthatatlan sötétség felé. S közben hallhatatlan hangokon kúszik felém, s kínoz minduntalan egy szó. Kevés… Kevés mit adtam, mit kaptam, mit elértem, mit felmutathatok, mi enyém.
Kevés vagy! – kínoz a sebzettségében kegyetlenné vált félős belső zsarnokom. Kevés vagyok…
Vagy lehet épp nagyra vágyó természetemnek köszönhetem meg nem kapott jussom, mit meg sem érdemeltem soha? Nem tudom…
Gyenge ember lennék, vagy esendő csupán? Mindkettő talán… Mégis oly fontos volt nekem annyi minden, mire mindenki más csak legyint. Szeretet, becsület, igazság, tudás és összetartozás.
S testvérem vagy te is, ki most közömbösen félrenézel, vagy dühöd visszafojtva elcsuklón hörögsz felém. De rám kiáltani nincs merszed. S nem is szükséges, hisz bűnbakként tekinthetsz le rám. Magad alá sem kellet gyűrnöd, hogy fölém helyezkedhess. Kényelmes, küzdelmek nélküli diadal…
Hát nincs köztetek egy se, ki valóban szeret? Üvöltsön már rám egy dörgő hang, hogy végre észhez térjek! Mondja már valaki újra, hogy becsüljem meg magam. Hisz oly fontos vagyok. Neki, s oly sokaknak. A világnak! S aki vagyok az lehet sok, vagy pont elég. De egy biztos, hogy egyáltalán nem kevés…
Győr, 2024.07.03