Az autistákkal kapcsolatban hallottam, hogy legfőképp a környezetük „milyensége” határozza meg állapotukat. Tehát, ha olyan közegbe kerülnek, ami megfelelően reagál rájuk, kellőképp támogató és elfogadó, – vagy hovatovább elismeri csodálatos képességeiket – akkor akár határ a csillagos ég. Vagy ki tudja… De semmi esetre sem a legsötétebb bezárkózottság felé vezet az útjuk. Elgondolkodtatott… Vajon ez csak az autistákra lenne igaz? Nem hiszem… sokkal inkább mindannyiunkra. Hisz kinek így, kinek úgy, de egyértelműen kijelenthető, hogy valamelyest mindannyiunknak számít, hogy a környezetünk miképpen reagál ránk. Illetve arra, amit épp megjelenítünk nekik.
Mélyen élem meg az élet dolgait, az átlagosnál egyértelműen mélyebben. Talán ebből kifolyólag, a reakcióim is sok esetben eltérnek a megszokottól. Joggal érezheti azt a környezetemben lévő, hogy néha eltúlzom a válaszaim, vagy épp furcsán reflektálok. Máshogy, mint ahogy arra számított. Tán emiatt van az is, hogy oly ritkán adatik meg számomra embertársaim részéről a megértés csodája. Jobban mondva az általa elérhető minőségi kapcsolódás nyújtotta feltöltődés. Így marad a felszín, ami viszont számomra sok esetben nem érdekes. Sőt… nem tehetek róla, de jobbára egyenesen untat a sok szócséplés. Főleg ha még humor sincs benne. Az embereket viszont rendkívül érdekesnek tartom. Így egyfajta kettősségben találom magam. Hisz vonzana a velük való interakció, csak nem abban a formában, ahogy az nekik még kényelmes lenne.
„Na erre varrjál gombot” mondanám, de nem mondom. Hisz hála Istennek úgy születtem, hogy megvan az a jóféle „indián csendem”. Ebből fakadóan tudok hallgatni., s meghallgatni… Így nyílik esélyem figyelni és befogadni. Ám nagyon kell ügyelnem, hogy el ne nyeljem azt, mit épp beengedek. Mert az esetben túl sok energiát vesztek. Gyakorlom, mióta az eszemet tudom. Hol így-hol úgy, de előfordul, hogy sikerül viszonylag „jól” kijönni ezekből a helyzetekből. Ha meg nem, akkor van, hogy több pálinka fogy a kelleténél…Jóval nagyobb kihívások elé állít az érme másik oldala. Vagyis a poláris világunkból fakadó emberi lét pozitív, aktív része. Kiállni, előlépni, akciózni, kezdeményezni… Vagyis az áradás. Hogy egyéni hajlamaim mentén alakult – e ki a hasonló szituációkhoz köthető szorongás, vagy így születtem? Jó kérdés, nem tudom a választ. Ám korom előre haladtával egyre fokozódó aggodalmak vették körül, hogy vajon mit szül a környezetemben az, ha valamivel előrukkolok? Miképp fog csattani? Mit eredményez? Hogy fogadják? Így sodródtam bele – félelmeim mentén önkéntelenül – a passzivitás langyosan bűzlő mocsarába. A lanyhaságba, s az el nem égetett kreatív energiáim szülte elégedetlenségbe. Majd mikor 28 éves lettem, – s a karma kerék épp egy teljest kört pörgött velem – meg is mérettettem, s könnyűnek találtattam. Elszakadt a jobb térdemben az elülső keresztszalagom. Fél éves lábadozás, zéró foci. Hm… Térd… mit is szimbolizál? Alázat… Alázat? Miért épp az alázat? Isten tudja… gondoltam.
Majd egy év se telt el, s ismét elszakadt ugyan az a szalag. Na „hogy verjem bele”, ezzel mégis csak kezdenem kell valamit! Dühös voltam a sorsom végett, hisz életem egyik legnagyobb szenvedélyéről a fociról kellet véglegesen lemondanom, emiatt a „szájbabaszott” alázat miatt! De továbbra se fért a fejembe, hogy miben vagyok ennyire deficites az alázatosságomat illetően. Kerestem, kutattam, igyekezetem változtatni sok mindenben, de valahogy nem sikerült rálelnem a válaszra. Mindig is érdekelt az önismeret. Saját megélésem szerint embertársaimhoz képest kifejezetten figyelmes voltam, empatikus és önzetlen. Akkor mégis hol a hiba? Kell lennie valami égtelen, szemem épphogy ki nem szúró hiányosságnak valahol a viselkedésemben, ami ezekhez a csapásokhoz vezet. Mire akar rámutatni mindez? Hosszú évek teltek el így, míg nem rájöttem…
Magammal nem vagyok kellőképp alázatos! Nem becsülöm meg magam! S épp az egóm által választott önvédelmi mechanizmus, vagyis a szorongásaim mentén felvett tétlen hozzáállásom taszított bele ebbe a méltatlan állapotba. A folyamatosan bennem lobogó tűz, a szenvedély, a kreativitás, a tenni akarás, az ötletek, a humor, s a mély megélésekből fakadó megfigyelések fel nem használása… ez volt az én „bűnöm”, mit szaturnuszi kegyetlenséggel kért számon rajtam a sors. De Isten az atyám, meg akarom tanulni a leckét…
Valahol itt született meg bennem a döntés, hogy nem mehet ez így tovább. Változtatok… Nem tékozolhatom el az életem. Sokkal alázatosabban kell hozzáállnom önmagamhoz. Elő az ötletekkel. Ideje mutatnom magam, színre lépni és tenni. Mágiát gyakorolni. Hatni. Hisz érzem, hogy egészen jó vagyok ebben. Odaadni mindazt, mit képes vagyok átadni. Így indultam el ismét. Tétova léptekkel, de eltökélten.
Elkezdtem írni a belső megéléseimről, amik önismereti szenvedélyem mentén megérettek bennem. Gondolatokat osztottam meg, verseltem. Kapcsolódtam és barátkoztam sok felé, hisz az mindig is könnyedén ment. Telt-múlt az idő, s a saját közegemben egyre aktívabbnak mutatkoztam. Míg nem elhatároztam magam, hogy emelem a tétet, hátha szintet lépek… Elő állok a legféltettebb kincseimmel. Egyenlőre biztonságos közegben, a sajátjaim elé, hisz még érzem a bizonytalanságom. Féltem. Mégis erőt vettem magamon, s győztem!
Megmutattam néhány tőlem kicsit távolabb álló embernek azt, mit nagyon féltve őriztem. Erős lakattal lezárva. S egy kezemen meg tudom számolni, kiknek meséltem róluk valaha. Jól sikerült. Kiadtam magamból mindent. Meg voltam elégedve.
A fogadtatás viszont totálisan leforrázott. Úgy éreztem egy világ omlik össze bennem. Kitárulkoztam, s ebben a kiszolgáltatott helyzetemben épp gyermekkori barátom szúrt hátba. Egy régebbi sérelem miatt, mit nem sikerült rendeznünk. Hiába mondta, hogy igen… ő sem tudta, de csak az alkalmat várta, hogy megsebezhessen. Hát sikerült. Mégsem ez fájt a legjobban, hisz testvérek között a szeretet által minden helyre hozható. Ezt tudtam és éreztem.
A közeg viszont, amit magaménak hittem hátat fordított nekem. Sőt! Elkezdtek egyesek kötekedni. Kiosztani, hogy mi mindent rontottam el. Miben voltam gyenge, ügyetlen, öntudatlan és felkészületlen. Fölvettem hát a kesztyűt, s erre ők elkezdtek kegyetlenkedni. Cinizálni, kiforgatni a szavaim, bagatelizálni és gyűlölködni. Először nem értettem miért. Aztán rövid úton rájöttem, hogy csak a pozíciójukat féltik. Ezt el is fogadtam, hisz valahol én is ezt teszem. Emberi. Ami azonban a legmélyebben megérintett, az a többség részéről tanúsított közöny volt. Totál egyedül maradtam. Lecsupaszodtam, s nem állt mellettem szinte senki. 1-2 jóbarát, s a feleségem. Ők is csak tőlük telhető mértékben. Kis túlzással megéltem hát, hogy nem számíthatok tényleg senkire. Ez vezetett el oda, hogy ráleltem, egy valakire mégis. Magamra! S hálával a szívemben megértettem… Azért kaptam a nyakamba ezt a sok szart, hogy elkezdjek végre bízni magamban. Ahhoz, hogy erre az útra léphessek szükségem volt rá, hogy megéljem a magamra hagyottság poklát.
Innentől kezdtem egyre jobban érezni magam a bőrömben. Valami olyan magabiztosság alakult ki és mutatkozott meg bennem, ami korábban ismeretlen volt számomra. Rájöttem, hogy miért van olyan nagy jelentősége minden tanításban az áldozatnak. Megéltem, hogy tényleg csak úgy érhető el valódi változás, ha teljes egészében feláldozok valamit magamból. S a legtöbb esetben olyasmit, amihez foggal körömmel ragaszkodtam. De épp ez a ragaszkodás az, ami nem hagy változni.
Egy évre rá szinte ugyanez pepitában lezajlott, javában ugyan azokkal a főszereplőkkel. Csak jóval kiterjettebb formában, s immáron a közösség vezetőjét megcélozva. Döbbenetesen furcsa volt látni és megélni. Tudtam, hogy mi fog történni és azt is, hogy ez mekkora lehetőség a közös ügyhöz hű „maradóknak”. Hisz áldozat hozatalra van módunk. S ha sikerül valóban feláldozni magunkból a lehető legtöbbet, akkor út nyílhat valami teljesen újnak. Valami őszintébbnek, valami emelkedettebnek, valami magasztosabbnak. Egy magasabb minőségnek.
Ezekkel az érzésekkel telve fogtam bele az utóbbi hónapokban egy gyűjtésnek. Úgy éreztem, hogy meg kell próbálnom. Megakadt az ügyünk és ezt nem hagyhatom annyiban. Éreztem magamban a tüzet és a tenni akarást. Élnem kell vele, hisz már nem tehetem meg önmagammal, hogy tétlen maradok. Főleg, ha ennyire egyértelműen indul meg bennem a szándék. Kerestem magam mellé egy embert, aki segít megrakni a tábortüzet. Találtam. Hívtam köré először tizenöt-húsz embert és begyújtottam. 14 döntött úgy, hogy rak a tűzre. Hisz fontos neki, hogy égjen. Majd ezen felbuzdulva hívtam száz embert. S jó egyharmada, majd a fele szintén úgy érezte, hogy dob a tűzre. Hadd lobogjon. Szükség van rá…
Katartikus megélés volt. Főként az, hogy mégis létezik az emberek között hajlandóság arra, hogy megmozduljanak egy emelkedésünket szolgáló ügyért. Az utóbbi időben ugyanis, szinte teljesen eltemettem magamban ennek a lehetőségét. Sőt már-már ott tartottam, hogy talán két ember esetében sem tud megvalósulni az összefogás. Az egyet akarás, egy közös szellemi cél érdekében történő együtt tevés. Vagyis megkérdőjeleződött bennem a létjogosultsága annak, hogy korunkban még megélhető, a legelemibb összetevője az emberi létezés isteni részének. Az egység élmény. S képesek vagyunk együtt tenni egy önös érdekeinken túlmutató eszme mentén. Hogy tovább vihessünk valamit, amiért őseink is annyit áldoztak, s tettek. Most viszont úgy érzem, mégis van remény. S örülök, ha te is érzed. Létezik egység!
Lébény, 2024.09.17