Ellenség képében barátként szemléllek. Ha akarnám, bármikor taccsra tennélek. Mert nézlek és látlak is, amíg te épp érvelsz. Üresen hagyott szó, mitől szád zsibbad. Hallom, de nem tartom túl sokra. Mond csak… Igazság az, hogy itt kurva nagy gond van. Bajban vagy, ne hazudj. Átlátok rajtad. Elhagytak, becsaptak, nem szeret senki. Ne csitíts, ne háríts, hallgass most légyszi.
„Ismerd meg önmagad” – jól szólt bölcs Socrates, vagy őrületbe kergetnek az utókor ütődött tervei. Függőségek közé szorul a gondolat, de ki az ki megvéd? Kibúvók után kutatsz. Még sincs már remény. El fogod szenvedni a szenvedést, mi kijárt már rég.
Tudod és érzed is talán. A rettegés segít, hogy belásd, nincs visszaút. El kell pusztuljon benned az aljasság, mi láncra verten hever. Köt. Ne menekülj tovább! Üvöltve menj bele, úgysincs más. Sorsoddal magyaráznád talán? Miért is kéne, hisz senki nem kérte, hogy benne légy. Eltörhetetlen tükröt tart eléd a megbocsáthatóság. S vigaszt, hogy ne félj… elmúlsz, mint a többi. Ennyi vagy csupán, ám lényeged meg nem szüntethető.
Budapest, 2025.05.31