Nem tudom mi indított el feléd. A vak szerencse? Még az is megeshet. Egy biztos. Meg nem dolgoztam érted. Legalább is így érzem… S hogy megérdemelnélek? Azt nehéz elhinnem.
Fény vagy nekem a sötét magányban. Illatos virág a reggeli ablaknyitás után, melynek illata belengi a szobát. Megigéztél… s visszahoztad ismét a hitem. Cserébe viszont elment Tőled az eszem. Azóta sem gondolkodok másként, csak veled. Beléd és neked.
Úgy sejtem, nem jelen életem következményeként élhetem veled a perceket. Hála az Úrnak, hogy rád leltem. Hogy ismerhetlek, érezhetlek, csodálhatlak, értékelhetlek. Szerethetlek… és hogy így szeretsz.
Beavatódtam általad. Kérlek, szólj ha bántalak. Segíts! Az élet javát élhetem veled. Felfedezhetem. S te is felfedezheted. Csak vond ki magad néha a saját életedből, hogy újra és újra önmagadra lelhess.
Húsz! – ide húz. Szól az öreg zsugás.
S már viszi is el tizessel, a makk királyt.
Ne itt az asztalnál legyen szerencséd komám!
No, meséljen hát. Ne kéresse magát…
Szeretem a jó szót, kedvembe vág.
Szeretem, ha vágyam szívre talál.
S szeretem a lányt, ha adja Magát.
Szája ízét, teste illatát…
Áhítattal várd az isteni csodát,
hisz az egész világot csókolhatja rád.
Vagy úgy! Értem, így mindjárt más… De megint én vesztettem, te vén zsivány…
Lébény, 2025.06.03.