Valahogy úgy kezdődött, hogy alig indult el a hőn áhított vakáció – tényleg csak egy-két hete tartott -, mikor érthetetlen módon Álmosnak borongós kedve kerekedett. Pedig minden adott volt, hogy jól érezze magát. Szünet, szabadság, jó idő, semmi kötelesség, együtt vagyunk, csinálunk amit csak akarunk, s amit szeretünk… Ő mégis csak búslakodott. Pityergett a legapróbb dolgokon is, sőt néha ok nélkül is elkánficsorodott. Csak úgy a semmiből. Ismerjük az állapotot, hisz tavaly az első osztály megkezdése előtti héten valami hasonlóban volt. Csak kicsit meredekebb módon. Akkor viszont okos eszünkkel betudtuk annak, hogy izgul, fél, megéli az elmúlást stb… S hál Isten meg is élte az elmúlást. Mert szépen lassan a suli kezdetével el is múltak a „sírós napok”, ahogy azt azóta is emlegeti aranyom, ha hasonló állapot közeleg felé. Vagy inkább benne… vagy tudom is én. Szóval elkezdte érezni ezt a valamit. S ő már kicsit szorongva is érzte magát, hogy „most apa, akkor megin jönnek a sírós napok?”. Hát mondom „becseszne fiam így a vakáció kezdetén? Nóóóórmális? 😊”
Persze ilyenkor fejünk tetejére is állhatunk, mikor valami számunkra megmagyarázhatatlan dolog zajlik bennünk, vagy épp egy hozzánk közel állóban. Hiába beszélsz a lelkére, az eszére, fenyegeted, csiklandozod, vicceket mesélhetsz, vagy épp okosan elmagyarázhatsz neki mindent, akkor se jön a változás… Na mondom jó van fiam, akkor búslakodjunk együtt… Gyere mutatok neked egy filmet. Jobb ötletem nem volt, elindítottam a Tüskevárat. Megnéztük, s érdekes módon azzal fejeztük be, hogy ő márpedig horgászni akar… Na mondom hál Istennek, vagy jobban mondva az öreg Matulának! Végre valami mozdulni látszik. Akkor uccu neki! Először is irány a papa, mer ő a nagy horgász… engem is ő vitt ki utoljára jó harminc éve biciklirúdon, hogy mogyoróléccel fogjunk valamit a Döglött Rábcán. Indultunk is azonnal és a papa is kötélnek állt. Fölszerelt egy orsós botot, meg megtaláltuk a régi mogyoró lecet is, s hoztuk is haza.
Akkor menjünk mondja a gyerek, én meg mondom jó van – de közbe magamba hallottam a sikertelen horgászataim emlékén át suttogó gyerekkori hangom, hogy „úgyse fogsz semmit…”- akkor menjünk át ide szembe a Gicire. Mér abba van hal? – kérdezte ő teljes joggal. Majd meglátjuk… – mondtam és közben persze azt gondoltam, „dehogy van…”
Szóval átmentünk a Gicire, ami az út túl oldalán a telek mögötti erdősáv takarásában folyó kis Hansági csatorna. A házunktól tényleg nincs messzebb, mint 50 m-re. Tapostunk egy ösvényt a gazba, átvágtunk az erdőn és már raktam is rá a paprikás kenyeret Álmos horgára. Rögtön pöcögetetni kezdte valami. Na, mondom figyelj, mer ezek esznek… S ezek tényleg ettek. Fogott is Álmos rögtön vagy 3 keszeget, s nem is tudom melyikünk hitt jobban alig a szemének. Csak néztünk egymásra és vigyorogtunk, hogy ezt nem hiszem el… Ebbe vannak halak. Sőt! Itt van élet! Senki nem jár ide. Pedig csönd van, nyugalom, vadkacsák, gémek, nutriák. Meg mosmá mi… 😊
Szóval így indult a kaland, mi 2025.nyarát végig kisérte. Merthogy persze nem álltunk meg ezen a ponton. Hamarosan becsatlakozott hozzánk Álmos barátja is, s együtt töltöttük a délutánt. Kutyát sétáltatva, horgászva, erdőt- mezőt bejárva. Mintha visszautaztunk volna az időbe minimum 30 évet.
Aztán jött az Áporkai sátorozás apósomékkal. S mivel a Kis-Duna partján tanyáztunk, vittük magunkkal a pecabotot is. Anyósomék utána jártak, hogy 3 000 Ft-ért lehet neki jegyet váltani. Na, mondom az sima ügy. Mentünk is intézkedni. S jött is az újabb meglepi. Ugyanis ezzel az országos engedéllyel bárhol horgászhat a legényke, csak kell mellé egy felnőtt kisérő. Csillant is rögtön a szemem, hogy ebbe bevonjuk aput. Mióta nyugdíjba ment keveset mozdul ki. El van magában. Tévézik, a telefont lesi, vagy otthon tesz-vesz. Pedig régen járt horgászni, meccsre, ide-oda. De ezek valahogy szép lassan abba maradtak. Mondom is Álmosnak, hogy a papával beszélünk, – mer ő a jó horgász – hogy „vigye má el jó helyekre. 😊” Jöttünk is az ötlettel, amint hazaértünk. S szerencsére rá is állt az öreg.
Első körbe kijött velünk ide szembe a Gicire. Aszongya „vigyünk kukacot is, hátha fogunk kárászt is.” Így is lett és jöttek az újabb meglepetések. Volt, hogy 6-7 kárásszal tértünk haza. De emellett tényleg mindig fogott valamit Álmos. Jött sügér, compó, keszeg, törpeharcsa, naphal, szóval minden. S mindezek hírére becsatlakozott a kalandba tesóm 12 éves fia Zéti is. Kedvet kapott… pedig őt se könnyű ám elrángatni az okos telefonja mellől.
Így történt, hogy egy nyári délután azon találtam magam, hogy a Gici parton horgászik apám, unokaöcsém és a fiam. Körülöttünk csak a vadon, a csönd és a nemes egyszerűség. S én csak néztem magam elé és átjárt valami rendkívül különleges érzés. Hogy, mindez itt volt az orrunk előtt. A Gici itt folyt már akkor is, mikor ide költöztünk. Ugyan úgy, mint gyerek koromban. Sőt! Ugyan úgy ahogy apám gyerekkorába. Mégis az volt bennem, hogy mára már csak egy elhanyagolt, értéktelen szunyognevelde. Egy koszos kis pocsolya, mi a régi szép idők elmúlását szimbolizálja csak azoknak, akik szerencséjüknek betudva megélhették a Bős előtt időket, mikor még volt víz a Hanságba. Aztán lépünk egyet kettőt és láss csodát…
Egyre jobban megindult az a bizonyos szerencsekerék. A hangulat hevében apám vett Álmosnak egy zsír új spiccbotot. Nagy volt az öröm. Közben Álmos barátja, a kb 70 éves Róber Feri bá, – a szabadság helyi vándora, aki rajtunk kívül még kijár pecázni a Gicire – szintén hozott egy spiccbotot a legénynek. Na ez jól beindult – gondoltam. De ott már én is majdnem dobtam egy hátast, mikor Mecséren fürödtünk a Mosoni-Dunában. Mentünk a hajós stégekhez, hogy szokásos mód lelebegjünk a strandig, mikor egy ismeretlen 50-es pár indult épp el a kis csónakjukkal a vízen. Köszöntünk nekik, ők meg vissza. S mikor épp irányba álltak, a nő azt mondja, hogy „vigyük el azt a pecabotot ott a fának támasztva…” Mondom, dehogy visszük. Biztos valakié. Hátha jön érte… Aszongyák, „nem hiszik mer a vízbe úszott. Úgy találták.” Na jó, akkor lecsorgunk. Fürdünk. S ha induláskor még mindig ott lesz, haza hozzuk… Persze, hogy ott volt. S így alakult, hogy Álmosnak lett egy elég profi német orsós pecabotja. 😊
Volt este, mikor nyolc óra után még kint voltunk a Gicin. Hallottuk a „nyócórási” harangszót. Dobott még be úgy 5–6 utolsót 😊, s a legeslegeslegutolsóra egy gyönyörű pontyot fogott ki. Egymaga. Szó szerint ugrándoztunk örömünkben. Meg se tudtunk szólalni, úgy elvitt a hangulat.
Azóta megéltünk jó sok mindent. Voltunk például apámmal hármasban csukázni a Rábcán. Na ott meg olyan kapitális sügereket fogott Álmos, hogy életembe nem láttam még ilyent. Amúgy is szó szerint mindig fog valamit. Hihetetlen… S persze lehet ez még másképpen is. Tudom és mondom is neki. S egyszer ezek az édes érzések is elmúlnak, kiürülnek, jön más majd. Tudom, ilyen az élet… De most mégis csak ez van. S hogy miért is van ez? Szerintem ez a valóban jó kérdés. Jött egy hangulat, egy erős intuíció, majd a lelkesedés, az inspiráció. S szép lassan követték a tettek. S láss csodát, már benne is voltunk a közepibe. Ilyen ez az áramlás… én mondom. Érdemes!
Lébény, 2025.09.01