Karácsony másnapja volt. Épp az M1-es autosztrádán tartottunk hazafelé. 5 óra után lehettünk kicsivel. A sötétség már teljesen beállt, lefelé szállt a köd. A felújítások miatt Budapesttől Tatabányáig gyakorlatilag folyamatos sávlezárások, átterelések és útelzárások. S persze rengeteg autó. Tömött sorokban haladtunk, s szembe is folyamatos volt a kocsisor. Álmos ült mellettem, aki mostanság ragaszkodik a Retro rádió hallgatásához, mert a papa autójában is az szól. Így Szabó Balázs helyett most beérem a Neoton Famíliával… nem baj, majd ezt is kinövi… Niki hátul ül, kidőlve. Fáj a feje. Már tegnap óta. Tipikus…
De hát bevettük a piros pirulát, mint Neo a Mátrixban. S így nem tudjuk már úgy látni, úgy csinálni, úgy érezni, mint legtöbben a környezetünkben. S a másság mindig szemet szúr, ellentéteket teremt. Meg hát ott a változás a többiek életében is, nem csak a miénkben. Új szereplők és új szerepek lépnek be, s velük együtt ismét csak új helyzetek. Persze megszokott keretek közé beszuszakolva.
Rugalmasság barátaim, rugalmasság! – mondom magamban mosolyogva, de hát nem megy ám az olyan könnyen, mikor körülvesz minket több emberöltőnyi megszokás. Szóval ez van. Így megy… Lavírozgatunk, túlélünk és eljátsszuk az épp ránk rótt szerepet a béke kedvéért. Mert tudjuk jól, hogy a legtöbb emberrel csak addig vagyunk jóba, míg magunkat nem vállaljuk. Míg hagyjuk, hogy ő mondja a magáét. Meghallgatjuk miről mit gondol, mit hogyan kéne, mivel mi a baj, s neki mi minden problémája, terve, ötlete és mérge van… s a világér sem akadunk bele semmibe. Sem a viselkedése, sem az általa elmondottak kapcsán. Mert, ha mégis azt mondjuk, hogy állj! Ne tovább! Akkor tudjuk jól, hogy „eddig tartott a barátság”. Én leszek a hibás. Ahogy azt eleink énekelték: „Én vagyok az, aki nem jó. Fellegajtó nyitogató. Hajj nánáná náná naj…” S valóban, tökéletes bölcsesség rejlik a sorok közt. Ez a mi sorsunk része, ha nyitogatjuk a fellegeket. Sírni fogunk alatta eleget. Így vagy úgy… Vagy épp a fejünk fájdul meg, ha nem nyitogatjuk még akkor sem azokat a bizonyos ajtókat, mikor már majd kiszakad a tokjából a zár.
Egy szó mint száz, jövünk hazafelé. Szól a rádió. Valami idegesítő 80-as évekbeli gagyi férfi banda nyervog épp. Niki csöndben ül és szenved csukott szemmel a hátsó ülésen. Álmos néha előáll valami elképesztő tervével, hogy mit kéne csináljak meg neki, ha haza érek. De alapvetően nekem csak az út marad, a sötét, a köd és a kötelesség. Hogy valahogy hazavigyem magammal együtt ezt az általam olyannyira szeretett kis csapatot. Monoton és unalmas percek váltják egymást. Az elterelések miatt már percek óta folyamatosan az arcomba kapom a szembejövő autók lámpájának fényét. Mögöttem egy kamion villog valamiért, s épp egy betonfalakkal körülvett sávban haladunk. Jobbról és ballról is beton. Egy sáv. Oldalra nézek és megszédülök. Előre nézek és megdörzsölöm a szemem. Homály… Vadul dörzsölni kezdem, s érzem, hogy nedves. Közben azt is észreveszem, hogy a folyamatos görcsös szemguvvasztástól a tarkóm teljesen elgémberedett. Rápillantok a kilométerórára, 90-en áll. Fészkelődni kezdek és görcsösen megszorítom a kormányt. Majd megint oldalra pillantok és látom a tetves betonfalakat. Újra megszédültem. Mögöttem a rohadt kamion, mellettem a falak még hosszú kilométereken át. Pofámba villognak a szembejövő autók fényei, a köd leszáll. És a sötét…
Szarul vagyok bazmeg, de meg se tudok állni! Ekkor jött a pánik… A két karom lezsibbadt, a mellkasom szorítani kezdett, leizzadtam és elöntött a hideg, s még jobban elhomályosult a látásom. S mindez egy pillanat alatt. Jobb ötletem nem volt, mint hogy hangosan kimondjam „szarul vagyok…” Lekapcsoltam a rádiót és éreztem, hogy átment a velem utazóknak is, hogy nem a levegőbe beszélek. Jöttek is a kérdések, s a javaslatok, hogy álljunk meg picit. Meg, hogy „mit érzek?” Bíztattak, hogy nem lesz baj, s én éreztem, hogy valamelyest jobb így, hogy beszélnek hozzám, de azért bármelyik pillanatban beüthet valami, amitől teljesen szétesek. Elvesztem a kontrollt és hát ki tudja mi lesz… Némán figyeltem és igyekeztem stabilizálni magam. Racionális énem utolsó pislákoló kis fényébe kapaszkodtam.
Tudtam, hogy ez csak egy állapot, mit megfelelő gondolatokkal és lélekjelenléttel megváltoztathatok. Na, ekkor láttam meg, hogy 500 m múlva van egy pihenő. Addig már kihúzom. S kihúztam… Lekanyarodtunk és megálltam. Kiszálltam és ott ahol voltam hugyoztam egy nagyot. Majd megnyújtóztattam a tagjaimat és visszaszálltam. Na, mi van? – kérdezték a többiek. Majd meglátjuk… – mondtam és neki indultam. Niki közben mellém ült, Álmos hátul figyelt. Én lassabbra vettem a tempót. Beszéltek hozzám, s válaszolgattam. S persze feszülten figyeltem. Az utat, s a kilométereket… hogy milyen iszonyatosan lassan fogynak, de fogynak.
Párszor még jött ez a szorongató homály, s a félelem, de folyamatosan racionalizáltam a helyzetem, s már rohammá nem alakulhatott bennem a félelem. Aztán elértünk a Lébény táblához és legurultunk a pályáról. Álmost elvittük szüleimhez, mi haza jöttünk. Niki ágynak esett a fájós fejével én pedig engedtem egy kád jó meleg vizet és a teljes sötétségben feküdtem benne vagy fél órát. Rendeztem kicsit a sorokat…
Hogy valamiképpen megint csak betelt az a bizonyos pohár. Nincs bajom vele, sőt bírom a felelősséget. De most szembesültem vele, hogy amiket a hátizsákomban cipelek annak súlya és mérete van. S ha úgy nézem, még nehéznek is érezhetném. De hát na…, hát mér nézném úgy? Szóval, ami körülvesz így 2025 év végén a nagyvilágban, a kis hazánkban, a közvetlen környezetemben és a családban… Az tényleg olyan kicsit, mint az a kibaszott autosztráda… Sötét, ködös, zavaróan villogó fényekkel, beszorítva egy kényszerpályára, amiről letérni nem lehet. S csak egy maradhat: előre haladni. Figyelve közben az előttem lévő seggét és az utat, hogy épp hova terelik. S ha nem is látok rendesen, akkor is tudjam, hogy meg nem állhatok… Az asszonynak közben fáj a feje és kidőlt, a gyerek meg nyaggat a „hülyeségeivel”. Követelőzik… S én csak fogom a kormányt és tartom az irányt…
Hm… De hát most épp a kádban fekszek. Nincs más csak nyugalom, meleg és lazulás… Fhuuuu, ez meredek volt bassza meg! Köszönöm Istenem…
Lébény, 2025.12.28.