Mond… te benned van még remény, hogy azzá válsz egyszer, ki álmodban él?
S mond, te már megbocsájtottál magadnak azért, mit tényleg elbasztál?
Van benned hála azért, hogy élsz? S élhet még Ő is, ki oly sokat ér?
Dühöd és haragod kíséri bánat, ha veszteség ér vagy sorsod épp rád csap?
Fogadni tudod a rosszat, s a jót? Mondasz -e másoknak bíztató szót?
Élj az életeddel! Mert a bántó zsivajban elmúlik némán a hallgatag csoda.
Eleve el van rendelve az, mi taníthat arra, hogy „engedd magad”.
Tested egy maszk. Játékos vagy, s azt hiszed nem kellesz senkinek.
Mert nem vártak soha, s te így nőttél bele a névbe mit rád adtak, hogy viseld.
Csúfoltak. S te csodáltad ki hibáit vállalva magáért kiállt. S önmagát becsülve barátra lelt.
Ki másban? Szintúgy épp magában.
Nem tudom pont úgy akarni, mint te. Benne vagyok, de csak a magam módján.
Eressz!
– üvöltöd bennem. S én vígan teszem meg érted. Sőt, ha kell kényszerítenélek.
Szabaddá kell tennem téged, hogy láthassam lángoló arcodat.
Mert kettős a világ, s én kétszer úgy érzem, akkor kellek majd igazán néked, ha megéled bárkié lehetsz.
Elfelejthetnél, hogy rám ismerhess. Majd kérlek, ismét bolondulj belém…
Lébény, 2026.01.26
www.facebook.com/photo?fbid=1403823994867255&set=a.573638784552451