Van itt velem jó ideje valami nehezen megfogható izgágaság. Akkor találtam rá magamban, mikor függőségeim és pótcselekvéseim gyökerét kerestem. Nehezen viselem a világot, érzékeny is vagyok, oké. De mi szüli bennem ezt a nyughatatlanságot? Miért nem elég nekem az, ami amúgy tényleg jó? Mi tesz elégedetlenné?
Ahogy arra vágytam, el nem ismertek soha. Elvártam, s így csalódtam. Mégsem paktáltam le az ördöggel, bárhogy is csaltam és hazudtam. Abba kellett hagynom jó sok mindent… Megsebesültem, s másokat is megsebesítettem biztosan. Végül mégsem emiatt állítottam félre magam. Sokkal inkább azért, mert mikor kértem nem állt senki mellettem. Magam maradtam. Mindig…
Az volt a gáz talán, hogy mikor kellett volna, nem mertem. Aztán mikor magamon mégis bátorságot vettem, akkor meg épp a többiek nem mertek. Vagy csak nem akartak, ki tudja. Utána meg persze másképp emlékeztek. Mert hát menti az irháját, ki hogy tudja. Mindegy… le van szarva.
Amúgy is inkább azon van a hangsúly, hogy jól válogassam meg az emlékeimet. Hisz azokkal azonosulok. És ezekből az emlékdarabkákból épül fel az identitásom, mi formálja a jelenem. Hogy úgy volt -e vagy sem, az e tekintetben nem is annyira lényeg. Hisz oly sokszor van az, hogy valami bennem örökre megragad… a másikban pedig, aki ott állt közvetlenül mellettem semmi sem marad. Pedig egy levegőt szívtunk, s ugyanazt láttuk és hallottuk mindketten. Mégis… hol ő maradt le valamiről, hol meg én. Oda-vissza igaz. Ez is mint minden, mert az éremnek tényleg minimum két oldala van.
Megfigyeltem, hogy a sikeres embereknek markáns emlékeik vannak. Mik meghatározzák őket a mai napig. Stabilitásuk jelentős részét is ennek köszönhetik, hisz biztosak benne, hogy ami velük történt, az valóban meghatározó. Nekik szóló és kiemelt jelentőséggel bír. Csak így lehet valakiből felnőtt korára nagy ember, ha megkapta és megőrizte az előre haladásához elengedhetetlen emlék muníciót.
Szóval jól megválogatott emlékeket kérek. Neked, s nekem is egyaránt. S az se baj, ha segít emlékezni pár jó barát. Arra is, mi meg sem történt velem, mégis fontos lehet nekem. Hallok róla, s már indul is útjára a képzelet. Emlékeztet arra… mit sokadik születésemmel is már épp csak halványan sejtek, de – mint mindig – ismét a zászlómra kell tűzzek. Emberi értékek, lényeglátás, lélekemelő tettek és letisztulás. Bölcsesség, mi azt mondják nem más, mint a szeretet és a tudás nászának gyümölcse.
Minek születtem? Embernek, férfinak, magyarnak. Izgalmas… de a kalandok mellé nem véletlenül társul a tanító szándékú felelősség. Hisz mi más sarkallna arra, hogy bölcsebben távozzak, mint ahogy érkeztem. Az iskolában sem véletlen volt néha számonkérés. Megtanultad fiam? S ha vakartam is olykor a fejem, mert tanulás helyett épp a labdát rúgtam, vagy az utca sarkán csókolóztam… mindig tudtam, jogos!
Így megy ez… és nem kéne tovább keseregnem se, sem a hibást keresnem. Még magamba sem talán. Mi van, ha egész egyszerűen ilyen a tanulás? Kell hozzá az unalmasnak tűnő, monoton gyakorlás. Hisz vezetni sem akkor tanul meg az ember igazán, ha tudja hol a gázpedál és a kormány. Mikor már gondolkodás nélkül csinálod… akkor vagy benne úgy, hogy azt mondhatod: tudom!
Tudom, tudom… könnyű azt mondani. Hisz mindent megtettek, hogy megtörjenek, félre vigyenek, elbizonytalanítsanak, végképp eltöröljenek. Hogy miért? Mert ők is ugyanúgy, mint te, akartak lenni Valakik… S ahelyett, hogy saját tehetségüket is bele rakva, támogatták volna a törekvésed, ők inkább birokra keltek. Mert bizalmatlanok és kishitűek…Ha útban voltál, hát félre löktek. Ha megszólaltál üvöltöttek, ha mást akartál vicsorogtak… rád is, mint rám cimborám.
Pedig én úgy meg akartam állni a helyem. Csupa jót és szépet tenni, ezernyi örömöt és mosolyt hozni nektek, Isten az atyám. De annak, aki fél és küzd és kevésnek érzi magát, minden mi tehetségből fakad veszélyforrás. Hisz mi lesz így vele? Hátrébb szorul, kevesebb jut neki, a végén még egy jelentéktelen senki lesz talán? Nemár…
Még sem félek, nem kesergek, s dühöt sem érzek – csak néha napján – mára már. Hisz ők, a kegyetlenek is csak érvényesülni szeretnének. Értékes emlékekért küzdenek. Vergődésük emiatt oly goromba és érzéketlen. De a törvény az törvény. Így bocsi, de meg fogja enni a végén mindenki, a saját maga által kifőzött levesét…
Én csak arra kell figyeljek, de minél éberebben, hogy már ne az hajtson, hogy nektek megfeleljek. Térjek végre vissza oda, ahonnan bő negyven éve elindultam. Ebben segíts, ha szeretnél kedves. Emlékeztess, egy az irány, befelé és fölfelé! Vagyis: amit teszek, azt azért tegyem, mert lelkem mélyén érzem, érdekel. S úgy, ahogy az nekem tetszik, s akkor mikor épp jól esik. És a legfontosabb: soha többé ne kuncsorogjak! Szeretetért, figyelemért, sőt még az elismerő pillantásodért se… Ám, ha valami mégiscsak kisülne belőle, még az is lehet megkínálom vele az épp arra járót. Ízlik, vagy sem rajta áll.
S ha kérdeznéd, azt sem tudom bele növök -e a bőrömbe végre. Ezek alapján szerénytelennek tűnhet tán, hogy újra sejteni vélem ki vagyok. Hat éve teszem ki elétek néha, mi zajlik velem odabent. Fél éve, hogy elkezdtem újra a focival való élénkebb foglalkozást. Hogy miért? Egyszerűen csak azért, mert érdekel. Értékesnek vélem. S ki tudja, még az is lehet szerzek általa néhány felbecsülhetetlen emléket. Meglátjuk…
Lébény, 2026.03.27