Hozzád szólok csak, ki kérdezel. Hogy mivégre teremtettél meg…?
Összefüggéseket keress. S miért fáj az érthetetlen halál?
Akard végre jól, ahogy a bölcseletben áll. Sajgó szív és szédülés a letaglózó hír hallatán…
Ó, nagy magány, közönyös érintésed nyomán, szilánkokban hever a félig telt pohár.
Veled akartam lenni, s elérhető voltál. A tűnő pillanatban mégis elszalasztottalak…
Marad hát a szűkös szorongások tengere. Mi bántó hiányoddal van tele.
De része vagyok annak, mi téged is betölt. Így el nem veszhetsz, s el nem veszhetek neked…
Hallgass hát reám, bár sohasem értettetek, mégsem lett értelmetlen az életem.
Hisz rég nem a ti tapsolásotokra lépdelek. Kudarcra önmagam ítéltem csupán…
Ám látom mára már, ha mindent elvesztek, majd akkor leszek szabad igazán…
Lébény, 2026.07.09