„Merek, mert szembenézek démonaimmal.” Eleven pillanat volt az első lélegzetvételem… Megelőzte a dermesztő halálfélelem, majd meleg megnyugvás, és határtalan béke. Testetöltöttségem kiszolgáltatottságát...

Mi lehet ez? Csak állok előtte és nézek… Valami gömbölyűt és szépet látni vélek. Közelebb hajlok… Érdekes, tényleg! Tán egy bolygó… Lehet rajta élet? Tovább fürkészem a hatalmas nagyot. Pásztázva cikázó...

Sötét labirintus mélye, Remegve kóvályogsz benne. Bízz bennem testvér! Én létrát ácsolok neked… Saját küzdelmed szétszed. Tervek, kudarcok, rémek, Nyomnak, míg bírja a térded. Aztán lerogysz és vége… Sáros...

„Tudok! Mert tudom, hogy végtelenből végtelenbe tartok…” Születésünk csodája, emlékeink közt kutatva szinte fellelhetetlen. Nem túlzás azt állítani, hogy szinte senki sem emlékszik rá, hogy is jött...

Elfeledett álmok őrzői vagyunk… Behunyom a szemem, s eltűnik minden mesterséges, rideg tárgy a világból. Beton, fém és műanyag… minden mi élettelen egyszer csak volt-nincs… Mosollyal az arcomon...

Vártalak, majd kerestelek. Sejtelmem sincs, ki talált kire… Van, hogy az emlékek homálya szépít. S van, hogy együtt vágyjuk a régit, Felelősség nélküli könnyed perceket. A mindig ugyanaz változó színe...