Mond, miért vetted magadra -e gúnyát, mi takarja bár, de el nem fedheti azt, mit látni neked is oly félelmetes?
Véded, mi úgy véled érzékenységében könnyen bántható. De meg nem fogható. Így el sem pusztítható.
Örök. Nem érzed? Ez lehet tán a baj. Elfelejtetted lényeged. S bevetted, hogy az vagy, minek láttatod magad.
De hited oly remegve áll meg előtted, amint hajnali szélben az őszi párától terhes pókháló lebeg.
Keserves muzsika szól, s csetlő lábakon járod tétova táncod, mit nézni sem jó. Hév sem kíséri már szemed pillanását.
Elmúlik… mondod, de ebben sem lelsz már kapaszkodót. Hisz épp ettől retteg úgy részed, mi belekényszerít ostoba drámáidba.
Érzi a vesztét, hogy tünemény gyanánt elszáll, hisz sorsa mulandó. Távolba jár már a pimasz báj is, mi kihívta mások tekintetét.
Ez ér utol mindnyájunkat… El nem kerülhető. Behajtja rajt a kérlelhetetlen halál, ha az örökség éltében rá nem talál…
Fényes, s meleg naphídon át vár rád ősi regéken át. Értsd és szeresd… Se több, se kevesebb. Ebben rejlik, s benned rezeg…
Lébény, 2026.10.09